FORGOT YOUR DETAILS?

Találkozás Istennel

by / hétfő, 29 július 2013 / Published in A jóga technikákról

Kiskoromban, annak ellenére, hogy a családom nem volt egyáltalán vallásos, én nagyon közel éreztem magam Istenhez. Gyerekként azt éreztem, hogy egy titkos barátság fűz össze minket, és hogy mi mindent megbeszélünk. Teljesen természetesnek éreztem azt, hogy esténként amikor lefeküdtem a saját szobámban, az ágyikómba, és már sötét volt, akkor megbeszéltünk mindent titokban, úgy hogy senki nem tudott róla. Én meséltem, kérdeztem, és ő válaszolt.

Emlékszem 6-7 éves körül lehettem, egy éjszaka felébredtem szokatlanul. És éreztem egy erőteljes érzést, hogy nekem most nagyon erősen beszélgetnem kell az Istennel.

Felkeltem, még most is előttem van, hogy milyen pizsama volt rajtam, a szoba közepére mentem és letérdeltem, összefogtam a kezeimet és erőteljesen elkezdtem imádkozni. Tisztán emlékszem a kérésemre, ahogy egymás után ismételgettem többször, „Istenkém kérlek, ma éjszaka ne halljon meg senki, sehol a Földön, se kicsi baba, se gyerek, se felnőtt, se beteg, se öreg néni vagy bácsi”

És csak ezt ismételgettem egymás után sokszor, sokszor. Szorítottam a kezeimet erősen, úgy éreztem még ez is nagyon számít, minél erősebben szorítom, annál jobban meg fog hallgatni…mert tudtam, hogy ez most egy kicsit nagy kérés, ahhoz képest, hogy miket szoktam.

És egyszer csak erőteljesen elöntött egy olyan nyugodt állapot, megszűnt a belső könyörgésem, és valami olyan erőteljes csend vagy béke, mozdulatlanság vett körül, ami akkor egyértelmű volt számomra, hogy Barátom válasza volt. Annyira megnyugodtam, és teljesen biztos voltam benne, hogy meghallgatott. Visszabújtam az ágyamban, feküdtem a hátamon, néztem a sötétben a falat, és úgy éreztem, mintha úsznék, olyan erősen éreztem azt az érzést …. és akkor aludtam életem egyik legnyugodtabb éjszakáját.

Aztán nőttem, sok minden változott, és nagy vargabetűt írt le az életutam.

Elkezdtem jógázni, de akkor már sajnos ezeket az erőteljes érzéseket, ami az Istenhez kötött, rég magam mögött hagytam, sőt egy teljesen ellenkező álláspontom volt, hogy én vagyok egyedül aki megteremt és elpusztít ugyanakkor mindent, mindenért én vagyok a felelős. Én,egyedül. Az Isten számomra csak egy mankó volt a gyenge emberek számára…

Az első év jóga többnyire gördülékenyen ment, anélkül, hogy nagyobb repedést okozott volna egóm burkán, főleg azon a kapcsolaton ami az Univerzummal kötött össze.

Aztán eljött egy különleges óra, amikor megtanultuk a felajánlást. Közelebb került a karma jóga szemlélete. Az oktatóm gondosan egy hétvégi találkozót (hogy az idő rabsága ne befolyásoljon) szervezett, hogy „beavasson” ebbe a tudásba, …és akkor még nem is tudtam, hogy életem egyik legkülönlegesebb pillanata érkezett el.

Nagyon részletesen beszélt az Istenről, a Legfelsőbbről, a Transzcendensről.

Nem tudtam azonosulni azzal amit mondott, mert teljesen ellenkezőjét gondoltam, de semmiképpen sem akartam ott akadékoskodni, vitába szállni a már előre felépített és jól megedzett ateista érvrendszeremmel, és magamban azt gondoltam, hogy majd én ezt nem fogom gyakorolni, úgyis annyi gyakorlat van, nem lesz az olyan nagy gond ha kihagyom ezt a valamit…

Sor került a felajánlás gyakorlati megvalósítására.

Mondta, hogy végezzük el, egy tiszta szívvel, odaadással nyíljunk meg az Isten fele, és ajánljuk fel a következő meditációnak a gyümölcsét, elvárások nélkül.

De itt már nem bírtam magamba tartani, odahajoltam hozzá és mondtam neki ”Én most mit csináljak? Őszinte leszek, én nem hiszek Istenben. Kinek ajánljam fel?” És akkor megkérdezte: Kiben hiszel? Hát…magamban…

És akkor megnyugtatott és mondta, hogy próbáljam azért ki, nem lesz semmi gond…

És akkor befele fordultam, arra gondoltam, jól van akkor kinyitom magam valami előtt, ha van akkor most megjelenhet, ha nincs, akkor nem veszítettem semmit, legalább megint igazam volt.

Megfogalmaztam magamban, hogy felajánlom neki elvárások nélkül, minden megtapasztalásomat, amit átélek. És kértem hogy adjon számomra értelmezhető választ, hogy elfogadja-e azt, amit kínálok…És vártam.

És egyszer csak elöntött egy olyan forróság, hogy úgy éreztem, mintha felülről rám öntenének valami meleg selymes italt. Az egész fejem bizsergett, főleg a tarkómtól a fejtetőig, a testem ellazul, a tudattalanul is feszítve tartott izmaim is elernyedtek, és belülről, meg átjárt ugyanaz az állapot amit olyan erőteljesen éreztem gyerekkoromban, átéltem egy hihetetlen belső békét és csendet, és egy olyan erőteljes biztonságérzést, amelyet nem is tudom, hogy emlékszem-e, hogy azelőtt valaha is éreztem volna ilyent…

Éreztem, ahogy az idő, a pillanat kimerevedik, ahogy megszűnik a tér is. Nem érzékeltem hogy hol vagyok, mikor, miért, semmi mást…csak ezt a mindent betöltő, áthatoló érzést, ami akár egy szivacsba befele áramló víz, mely elterül a legkisebb szemcsében is, úgy az én atomjaim is feltöltődtek…

Távolról hallottam, hogy „Elég lesz.” És csukott szemmel is éreztem, ahogy elsőként nekem irányult a kérdés „Éreztél valamit?” És akkor csak annyit tudtam felelni, hogy „Igen.”

Ott álltam Egóm – én-központúságom pillanatok alatt szétbombázott – romjain, átélve egy olyan boldogságot, amit talán addig még soha nem éltem át…

Átéltem újra az Istennel létezését, Vele való kapcsolatnak a mélységét és tisztaságát, ami létezett gyerekoromban. És azóta is tart.

Éreztem, hogy életemben először csoda történt.

A különböző gyakorlatok, ászanák, 24 órás imádságban, meditációkban, a csendben, emberekkel való kapcsolatban, az ölelésben ez az erőteljes jelenlét, biztonságérzet és együvé tartozás még erősödött, rengeteg színezetet kapott, megtapasztalva finom kis különbségeket… És tapasztalom folyamatosan. És akár a meglepetéscsomagok, mindig találok valami újat, és soha nem érek a végére.

Köszönöm, hogy létezhetek Benned és Általad.

Halak jegyű 1. éves jóga gyakorló hölgy beszámolója

Tagged under:
TOP